Versözön - kortárs költők válogatott versei

M. Laurens: A szó, hogy élet

Vajon mit jelenthet az a szó, hogy élet,
annak, ki híd alatt kivetettként ébred,
s a nyirkos hajnal bebúvik bőre alá,
hol közönytől csontosodott szívre talál.

Mint száraz kórónak csupasz vegetálás,
vagy egy tikkadt világban az égi áldás,
ez a négybetűs szó jelenti a létet;
mit olykor kisajátítanak, s lenéznek.

Mert akad, ki önként eldobja magától,
megszökve e rideg, közönyös világból,
félve, hogy túléli nyomorult kis álmát:
sivatagban siratva saját magányát.

Számára a holnap fénye puszta ábránd.
Megfejteni sem tudta léte talányát,
hogy kétségeire mit hozhat a holnap,
s kérdéseire miért nem válaszolnak.

Hogy a holnapban, miként lehet majd élni,
hogy miként is lehet, és kell majd remélni,
hol a múlt kövei mind holtakból állnak,
és ma élő szemek alapot sem látnak...

Lám, a másik küzd e lehetetlen céllal:
harcol létéért, földet túrva acéllal.
Még ha meg is vetik, fölös küzdelméért,
már születésekor küzdött életéért.

S mindig akadnak, kik dúskálnak a jóban,
hiszik, hogy az élet értük van: valóban.
Ők azok, kiknek soha, semmi sem drága,
hisz más életének nincs értelme s ára.

A szavuk törvény, dönthetetlen bölcsesség,
meghatározzák ki és kinek ellenség.
S jaj annak, aki ezt kétleni merészli,
az a másnapot is bajos, hogy megéli...

Vajon, mit is jelent az a szó, hogy élet,
a szürkéknek és az arctalan többségnek.
Kiknek szürke hajnal búvik bőre alá,
ahol a közönytől már szívre se talál.

Csak bolyonganak a ködbe vesző mában,
tétován lépdelve létüknek nyomában.
Magukat keresve tapogatnak némán,
végül feladják, s csak állnak vakon, bénán.

(Pest-Buda, 2013. október 10.)