Zsefy Zsanett: A szél ruhája

Megfürdött a szél a tarka rétben,
napsugárból font gyékényre pihent,
fák lombjából kócolt piciny kontyot,
feje búbján szivárvány libbent.

Aranyeső lett a koszorúja,
de víztükrében csak azt látta meg,
milyen pőre, színtelen a teste,
nem adott rá ruhát senki sem.

Nád fésülte parttól lopott réklit,
- ott feledte tegnap egy kislány -
kalászokból szőtte a szoknyáját,
liliomból fodrot hintett rá.

Bogárfényből pille-fátylat horgolt,
földig érőt, smaragd zöldeset,
táncra perdült vele a szép este,
s forgott végig a völgyek felett.

Az éjszakában elnyúló kacagás
állta útját, s valami bagoly
azt huhogta: ilyen olcsó rongyban
nem lehet a szél felette úr.

Bánatos lett, s levetette nyomban
mindenét, mi éppen rajta volt,
szégyenkezve a futóhomokkal
meztelenül messze bujdokolt.

Azóta sincs ruhája szegénynek,
néha itt-ott felkap valamit,
körbenézi, rázza, majd ledobja,
s fájdalmában egyre csak süvít.

Rozsnyói Ferenc: Sárguló falevél

Az élet misztikus, titkát megfejteném,
legyen igazgyöngy vagy törött üvegcserép,
melyre talpam félszegen, elkószálva lép,
sajgását nem hallja, csupán a morajlón
szálló köd-léghajók, lusta kumuluszok
között megbúvó szennyes, vigasztalan ég.

Mit keresek és mire várakozom még?
Láthatod, szivárványok nászára nincsen
meghívóm, se piros, se narancsszín, se kék.
Asztalomon ételem, sótlan zagyvalék,
ízetlen borom ringatózik a pohárban,
nem lelek több vizet a fürdőszobámban,
s kezemben elnyomja cigarettacsikkjét
a fáradt, konokul koppanó földi lét.
Nyakamba zúdul a mennybolt piszoárja,
zivatarként csapódik a fülledt sárba,
vele birkózik éltem nyomorúsága.
Messze valahol, mint egy fázó fiúcskát
hullámpaplannal betakar az ősz holtága.

S mégis, bennem kővé dermedve irányt mutat
egy imára kulcsolt végtelen kézmozdulat,
a szoborba öntött nyugtalan reménység.
Nem akarok még lehullni sárgult levélként,
csimpaszkodnék kavargón szökkenő szélbe,
horgonyt is vetnék a holdnak nevetgélve,
s ha megunnám, majd az égi csúszda lecsúsztat.
Még buzgón kellene élnem, de nem a múltat,
szakadt hálójukkal az emlékek lehúznak,
ha szabadulhatnék tőlük, futnék bármerre,
úgy szeretnék szeretni, csupán még egy percre
rátalálni életet sikoltó örömre,
egy órára, egy napra, egy hétre, vagy többre,
csak szeretni téged mindörökkön-örökre.

Rozsnyói Ferenc: Mivégre?

Mondd, mivégre élünk mi itt, ezen a Földön?
Hol gyönyör és fájdalom háborúban áll
Gyönyöröm kéjes örömben izzadó börtön
Fájdalmam szánakozva könnyező halál.

Boldogság és szenvedés, mint bűvészinasok
Eltüntetnek a sötétség cilinderében
S én hol keselyű, hol szelíd galamb vagyok
Tér és idő gigantikus tenyerében.

Agyamban tolakodik ezernyi kérdés
Miféle játékos harcot űznek ők velem?
Zsarolnak, cibálnak, lelkem széjjeltépnék
De egyedül hagynak, míg a választ keresem.

Minek a születés, ha gyermekünk éhezik?
Miközben a gőg arany-kaviárt zabál
Minek az ösztön, ha folyton csak vétkezik
Az ember, ha mézédes szenvedélyt talál

Minek a szeretet, ha elragad a vadon?
Köddé válik mind, kit szívemhez emeltem.
Minek a hang, ha úgyis elrepül dalom?
Nem hagyhatok nyomot, csak apró porszemekben.

Minek a remény, ha a lélek-fonal szakad?
Utamat állják a könyörtelen hegyek.
Minek a hit, ha sóhajtva gyónnom szabad,
De megbocsátást többé sohasem nyerek?

Minek a csend, ha életem zajjá válik?
Senkinek nem vagyok se bánat, se öröm
Minek a béke, ha az ember vérben ázik?
Tinta-fegyveremmel magam is szíven döföm.

Minek a betegség, ha tünetmentes vagyok?
Az aljas kór mégis továbbemészti testem
Minek a halál, ha másnap feltámadok
Csontszárnyú szörnyangyalként a fellegekben.

Kérdések szökőárjában bőrig ázok
Lázasan szakadnak ki belőlem a szavak
Gondolat-viharok, érzés-hurrikánok
Keserű álomföldről kiszabadítanak.

Hajnalodik, s én már megbékéltem itt benn
Lánghomlokú pirkadat nyergeli a lovát
Köd-hálóingjében megtréfál az Isten
Folyton kétkedő lényem nem várhat több csodát.

Zelenka Brigitta: Hagyaték

Ha majd lelassul benned az idő,
a tegnap lángja mögéd szenderül,
hamu-ágyban álmodik a parázs,
a "volt" múltad tengerébe merül,
türelmet terem neked a csend,
falióra gongja várni tanít,
örömet szór rád lengő lomb tánca,
s délibábos talmi fény nem vakít,
társául szegődsz kopogó esőnek,
és sóhajod a szél befogadja,
tenyered puhán követ melenget,
s hallgatásra int sok apró csoda,

akkor megszólal idők mélyéből
finoman, lágyan egy hang, profán,
s szíved rejtekéből zubog fel a vágy,
hazaérsz Istenhez napod alkonyán.


Bielefeld, 2014. május (Ígéret hava)

Bíbor Kata: Földúton

Akkor is eső után volt.
Nagyanyám pászkát csomagolt,
üvegnyi bort, sót és sonkát,
mire Nap ült az égre,
hajamban szalag, blúzom csipke,
úgy indultunk a hegyre
földúton, a hídon át
ünnepi ruhában, ünnepi szívvel,
bíbic feleselt egy csízzel,
vagy széncinkék voltak, ma sem tudom;
és szomszédok jöttek, a hegyre fel
kaptattak, mint ki sorsot cipel
kosárban, súly húzta válluk;
Nagyanyám nem mondta, de láttam szemén
- könnyű volt terhem, éreztem én -
hit közé álmokat csomagolt,
s belém tán madár költözött,
akkor a hegyen, két harangszó között
Nagyanyám hite:
Nap ül az égre eső után.

Kormos Kata: AnderSem

A szép fehér lónak görbe a lába,
A hercegnek meg barna a szeme.
Az élettől nem tudom, mit is vártam,
Az aranyhal is bunkó velem.

Megfeketedett az a bíborszín alkony,
És ledőlt a kacsalábas kastély,
Ha szememet békés álomra hajtom,
Fejemen elhervad a babér.

A legkisebb királyfit utálja az apja,
Az elvonón nem nőtt több varázsfa,
A happy end előtt véget ér a dallam,
Csak egyben nem csalódtam: a kaszásban.

Takó Tibor: Fogd kezem...

Fogd kezem, vigyél messzi derűs zivatarba,

Szórd álmok magját szélbe, révülő magasra,

Nézz távoli szomjazó part lapos terhére,

Dalolj szárnyas vitorlát néma vidékre.

Fogd kezem, vigyél télbe, havas ormokra,

Kavard fel hideg éjféltől halk szavam,

Leplezz ájult csend ígéretét ölembe,

Táncolj ámuló tekintettel forró ölelésben.

Fogd kezem, vigyél tavaszba, füves dombokra,

Vágj utat, hajló virágok vörös illatán,

Bámuld részeg üstökét, árnynak sötétjét,

Lásd káprázó, balga világ töretlen fényét.

Fogd kezem, vigyél nyárba, perzselő homokba,

Lehelj gyönyör könnyeddel hűs folyót homlokomra,

Ráncolj emléket kiszáradt homályos napokra,

Képzelj öröm gyöngyöket tengernyi habokba.

Fogd kezem, vigyél őszbe, mámor erdejébe,

Zengd lelked énekét, kéjtől égető percében,

Simogasd arcom vágytól ittas ajkaddal,

Érezd velem ízét, színessé ébredő szivárvánnyal.

Bíbor Kata: Estikék

nevenincs színek
a percen fodrok
estébe illeg
blúza kioldott
szellő kap belé
játszik egy tincsen
szívemben relé
sugárzik minden

alszik a város
csönd lapul fűben
sóhajom szálldos
ajkadra fűztem
csókot a csókba
időtlen tik-tak
bolond az óra
ketyegi itt vagy

Zsefy Zsanett: fagyos, forró

két hasonlat között hozzád bújok élni
megfagyott a világ jobb lenne nem félni
cserépszívembe már beleégtél rendre
hol itt repedt széjjel hol ott akadt szegre
gyújtóst nem találtam Isten vert e kínnal
a híd alatt alszom betakarsz papírral
karton az ég s a menny sztaniolos álom
csillagokként fogy el rajta minden lábnyom

Zsefy Zsanett: Körhinta

Csillagközi csendet hasítok az égből,
túl nagy a zaj itt lent, akár egy bazár.
Forog a ringlispíl, a félelem így nő,
pokol és menny között alig van határ.

Talpalatnyi helyen elférnék tebenned,
csak egy kis kamrányi levegőt adj még.
Lírára váltanék, de minden szó szennyes,
már nem telik újra, mást mit adhatnék.

Sziporkázik az éj, akár egy rossz giccsben,
számolni tanulok újra egyedül.
Rájövök majd egyszer, hamis volt a kincsem,
addig a ringlispíl forog cefetül.

Kormos Kata: Hajnalok

Ízekre szedve fekszem rajtad,
alattunk a Föld ragyog;
a narancsos szűz, ha megcsillanna,
elűzné az illatod.

Selyembe ölelsz, magadhoz ragadsz;
felsejlő vágyban arc vagyok.
Szívdobogás, harmatos fagyban
és körbe-körbe hallgatunk.

Ujjadnak nyoma áramos fény,
szikrázó elbocsáttatás.
Hintázok a lelked leg-legölén,
hogy megszakaszt az elbúsulás.

Egy utolsó puha érem lennék
nyelved alatt, ha akarod.
Ciánkék illatok füstje mentén
végleg az ajtód mögött ragadok.

Takó Tibor: Dobozolj be

Dobozolj be minden elmúlt tegnapot,
Gondot, félreértett mozdulatot,
Féltett, reszkető gondolatot,
Édes, becéző mondatot,
Emléktől színes üveglapot,
Valahány kedves pillanatot.

Őrizd elméd tiszta polcán melengetve,
Gyönyörperceket nem feledve,
Vízbe szórt, parázslott sorok
Merülnek, takarják elsüllyedt csónakok,
Szemhéjadon könnyed pecsétviasz,
Tengerzöld habok sirályhangon rínak.

Nyikorgó hangok szorulnak elfúlva
Torokba, csendben, láztól dohogva,
Büszke sóhajtól, nehéz szavak
Súlyától ropog sárgult kottalap,
Engedd el gyötrőn izzó éjszakákon
Át csorgó bús dallamok zátonyát.

Dobozolj be minden elmúlt tegnapot,
Nyisd ki holnap, s nem látsz ma
Emlékkormos fehér lélekfoltot,
Ajtó nyílik üres ég kék szobáiban,
Úszó felhők álmot kerülnek, szellőlendülettől
Zsenge rigmusok zenélnek újuló hajnalt.

Takó Tibor: Kopogó cipellők

Kopogó cipellők sietnek
Ablakom alatt ijedten,
Osonó árnya feszeng
Falamon, szürkén derengve.

Ásító magány támasztja
Nyikorgó ajtóm sóhaját,
Nyiss átjárót szelíd éjnek,
Dalolj fülembe néma zsongást.

Kopogó cipellők perdülnek
Táncra, lendülettől szédülve,
Doboló ritmustól simul arcomba
Illatos ajkai sajgó sebet ejtve.

Csábító ízek marják édesre
Sóvárgó, csupasz nyelvem,
Színek játszanak ábrándot
Fejemben, gondokat feledve.

Kopogó cipellők repülnek
Fesztelen, lerúgva sarokba,
Szemek tágulnak fénylőn,
Lázasan, lelkekbe hatolva.

Leveti sápadt, fakó ruháját,
S felölti mosolyát a hold kacagva,
Könnytelen örömtől sírtuk álomba
Öleléstől légző, féltő szavunkat.

Kopogó cipellők távoznak
Hajnali szivárványesőben,
Ágyamban őrzöm teste hullámait,
Lágyan bújó emlékével ébredek.

Zsefy Zsanett: Dallá versellek

beléd takarózom ha jön a tél
tavasszal szirmot bontok
leszek csupa kék
ablakot nyitok nyárnak
csillaghullásnak

sóhajodban rezdül a világ
paplanom vagy tüzes vágy
leheleted míg rám simul
lopakodva jár a napsugár is

már fájón szürkül a szembogár
csak máz a fény a szempillán
felettem összeérnek a didergő hársak

futok kereslek sebzetten
nyomodban esetlen lettem
közönybe botlott
a ködbe burkolt bánat

asztalon gyűrött fecni várt
szemétben hányszor landolt
'ne várj
elmentem
a kulcsot hagyhatod a zárban'

most templomi csendben öltözöm
meghalljam hogyha beköszönsz

de ülj ide hozzám ne is szólj
hangtalan maradj imámban

torkom már nem fojtja harag
kabátod magadon ne hagyd
ülj kicsit mellém ölelj át

mert nélküled vége a világnak