Kormos Kata: AnderSem

A szép fehér lónak görbe a lába,
A hercegnek meg barna a szeme.
Az élettől nem tudom, mit is vártam,
Az aranyhal is bunkó velem.

Megfeketedett az a bíborszín alkony,
És ledőlt a kacsalábas kastély,
Ha szememet békés álomra hajtom,
Fejemen elhervad a babér.

A legkisebb királyfit utálja az apja,
Az elvonón nem nőtt több varázsfa,
A happy end előtt véget ér a dallam,
Csak egyben nem csalódtam: a kaszásban.

Takó Tibor: Fogd kezem...

Fogd kezem, vigyél messzi derűs zivatarba,

Szórd álmok magját szélbe, révülő magasra,

Nézz távoli szomjazó part lapos terhére,

Dalolj szárnyas vitorlát néma vidékre.

Fogd kezem, vigyél télbe, havas ormokra,

Kavard fel hideg éjféltől halk szavam,

Leplezz ájult csend ígéretét ölembe,

Táncolj ámuló tekintettel forró ölelésben.

Fogd kezem, vigyél tavaszba, füves dombokra,

Vágj utat, hajló virágok vörös illatán,

Bámuld részeg üstökét, árnynak sötétjét,

Lásd káprázó, balga világ töretlen fényét.

Fogd kezem, vigyél nyárba, perzselő homokba,

Lehelj gyönyör könnyeddel hűs folyót homlokomra,

Ráncolj emléket kiszáradt homályos napokra,

Képzelj öröm gyöngyöket tengernyi habokba.

Fogd kezem, vigyél őszbe, mámor erdejébe,

Zengd lelked énekét, kéjtől égető percében,

Simogasd arcom vágytól ittas ajkaddal,

Érezd velem ízét, színessé ébredő szivárvánnyal.

Bíbor Kata: Estikék

nevenincs színek
a percen fodrok
estébe illeg
blúza kioldott
szellő kap belé
játszik egy tincsen
szívemben relé
sugárzik minden

alszik a város
csönd lapul fűben
sóhajom szálldos
ajkadra fűztem
csókot a csókba
időtlen tik-tak
bolond az óra
ketyegi itt vagy

Zsefy Zsanett: fagyos, forró

két hasonlat között hozzád bújok élni
megfagyott a világ jobb lenne nem félni
cserépszívembe már beleégtél rendre
hol itt repedt széjjel hol ott akadt szegre
gyújtóst nem találtam Isten vert e kínnal
a híd alatt alszom betakarsz papírral
karton az ég s a menny sztaniolos álom
csillagokként fogy el rajta minden lábnyom

Takó Tibor: Kopogó cipellők

Kopogó cipellők sietnek
Ablakom alatt ijedten,
Osonó árnya feszeng
Falamon, szürkén derengve.

Ásító magány támasztja
Nyikorgó ajtóm sóhaját,
Nyiss átjárót szelíd éjnek,
Dalolj fülembe néma zsongást.

Kopogó cipellők perdülnek
Táncra, lendülettől szédülve,
Doboló ritmustól simul arcomba
Illatos ajkai sajgó sebet ejtve.

Csábító ízek marják édesre
Sóvárgó, csupasz nyelvem,
Színek játszanak ábrándot
Fejemben, gondokat feledve.

Kopogó cipellők repülnek
Fesztelen, lerúgva sarokba,
Szemek tágulnak fénylőn,
Lázasan, lelkekbe hatolva.

Leveti sápadt, fakó ruháját,
S felölti mosolyát a hold kacagva,
Könnytelen örömtől sírtuk álomba
Öleléstől légző, féltő szavunkat.

Kopogó cipellők távoznak
Hajnali szivárványesőben,
Ágyamban őrzöm teste hullámait,
Lágyan bújó emlékével ébredek.

Zsefy Zsanett: Dallá versellek

beléd takarózom ha jön a tél
tavasszal szirmot bontok
leszek csupa kék
ablakot nyitok nyárnak
csillaghullásnak

sóhajodban rezdül a világ
paplanom vagy tüzes vágy
leheleted míg rám simul
lopakodva jár a napsugár is

már fájón szürkül a szembogár
csak máz a fény a szempillán
felettem összeérnek a didergő hársak

futok kereslek sebzetten
nyomodban esetlen lettem
közönybe botlott
a ködbe burkolt bánat

asztalon gyűrött fecni várt
szemétben hányszor landolt
'ne várj
elmentem
a kulcsot hagyhatod a zárban'

most templomi csendben öltözöm
meghalljam hogyha beköszönsz

de ülj ide hozzám ne is szólj
hangtalan maradj imámban

torkom már nem fojtja harag
kabátod magadon ne hagyd
ülj kicsit mellém ölelj át

mert nélküled vége a világnak

Ambrus József: Emlékeid partján

Gyerek ujjal érint meg a kezdet,
miért nem tiltottam le magam?
Beléd ugrottam mint a végzet,
s a bélelt csenddel alkudoztam.
Hajnalig ültem új emlékeidben,
dideregtem ábrándjaid partján
vágy-szemem mosolyod idézgeti,
amíg fölissza ízét a szivárvány.
Vérem megáll mint a képzelet
világító hitem most oly erőtlen –
alvó gyönyört kívánsz lélegezni,
éreztem – többet akartál belőlem,
de kezem tüzes virágokkal tele
éhes ujjal érint meg a szellő –
csillagok felszívnak az egekbe,
és beborítja világunk a felhő.
Mélységek barátja, társa a csöndnek,
kopott játékaid tartozéka lettem –
e vak földön bárki könnyen téved,
de józanodnak az ébredések bennem…

Szabó Ila: Epilóg

Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.

Ferenczfi János: Tenyérbe zárva

Bordák rácsa közt csapong szívem,
Pillangó szoros tenyérbe zárva.
Gyöngéd ujjaid... Kegyetlenem!
Lelkemben az öröklétnek ága...

Lüktet mélyen, és magasba tör,
Tűztavak forró, fehér virága.
Halálból születve üdvözül,
Hunyt szemem a mindenségre tárva.

Ferenczfi János: Körbe-körbe

Mellettem élsz, nem velem,
Megrettent a félelem.
Könnyű, kacér táncot jársz,
Mosolyt, tapsot mástól vársz.

Mint a bögre polcodon,
Kéznél vagyok, jól tudom.
Utánam nyúlsz, ott vagyok,
Mint a majdnem elhagyott.

Nem ilyennek akartam!
Tíz körömmel kapartam
Véresre a lelkemet,
Betölteni kedvedet.

Ott a cél, én itt vagyok.
Körbe-körbe táncolod,
Mint lepke a gyertyafényt:
Magát pusztító reményt.

(2007. 01. 12.)

Vaskó Ági: Tündérfürt

Tündérfürtnek

karcsú ágán

bókolnak a tegnapok,

szűzi-fehér

virágfürtjén

gyöngy kaláris holnapok.

Buja vágyak,

ölelések

lapulnak a szirmokon,

korai Nap

kacér fénye

aranybetűs írnokom.

Tündérfürtnek

karcsú ágán

nyújtózik a szerelem,

mézes-ajkú

virágpor csók

ragyog már a szememen.

(2013. október 7.), 

Szabó Ila: Titok

messze szálló éveimből
egy rejtett pillanatot
tűnő boldogságaimból
egy visszatartott mosolyt
röppenő szerelmeimből
egy megbúvó ölelést

már régóta őrizgetek
de félek hogy észreveszed
s félek hogy nem kell neked

Zsefy Zsanett: Szakadt szálak

Mert beledadogtál az estbe,
keresztszemek foszlottak szét ujjaim alatt.
Visszabontottam mindent, amit éveken át
színes fonalakból vontam köréd,
hogy megtartsalak.

Ma letagadom azt is, hogy
Isten vezette kezem,
mikor ráhajtottam a napot az éjre,
hadd oldja fel a sötétet a fény,
s az egybeolvadt liláskékben
érintse meg velünk a földet az ég.

Mert beledadogtál az estbe,
csillagokból háromszöget
formázott fölénk a képzeletem.
Egyik sarkában én, másikban te ragyogtál,
s hogy rájöttem, a harmadik fénye
mivégből létezett,
szétszaggattam e csúf káprázatot.

Bár tudom, hiába.

Én szakadtan is megőrzök
minden egymásba öltött pillanatot.