Versözön - kortárs költők válogatott versei

Rozsnyói Ferenc: Mivégre?

Mondd, mivégre élünk mi itt, ezen a Földön?
Hol gyönyör és fájdalom háborúban áll
Gyönyöröm kéjes örömben izzadó börtön
Fájdalmam szánakozva könnyező halál.

Boldogság és szenvedés, mint bűvészinasok
Eltüntetnek a sötétség cilinderében
S én hol keselyű, hol szelíd galamb vagyok
Tér és idő gigantikus tenyerében.

Agyamban tolakodik ezernyi kérdés
Miféle játékos harcot űznek ők velem?
Zsarolnak, cibálnak, lelkem széjjeltépnék
De egyedül hagynak, míg a választ keresem.

Minek a születés, ha gyermekünk éhezik?
Miközben a gőg arany-kaviárt zabál
Minek az ösztön, ha folyton csak vétkezik
Az ember, ha mézédes szenvedélyt talál

Minek a szeretet, ha elragad a vadon?
Köddé válik mind, kit szívemhez emeltem.
Minek a hang, ha úgyis elrepül dalom?
Nem hagyhatok nyomot, csak apró porszemekben.

Minek a remény, ha a lélek-fonal szakad?
Utamat állják a könyörtelen hegyek.
Minek a hit, ha sóhajtva gyónnom szabad,
De megbocsátást többé sohasem nyerek?

Minek a csend, ha életem zajjá válik?
Senkinek nem vagyok se bánat, se öröm
Minek a béke, ha az ember vérben ázik?
Tinta-fegyveremmel magam is szíven döföm.

Minek a betegség, ha tünetmentes vagyok?
Az aljas kór mégis továbbemészti testem
Minek a halál, ha másnap feltámadok
Csontszárnyú szörnyangyalként a fellegekben.

Kérdések szökőárjában bőrig ázok
Lázasan szakadnak ki belőlem a szavak
Gondolat-viharok, érzés-hurrikánok
Keserű álomföldről kiszabadítanak.

Hajnalodik, s én már megbékéltem itt benn
Lánghomlokú pirkadat nyergeli a lovát
Köd-hálóingjében megtréfál az Isten
Folyton kétkedő lényem nem várhat több csodát.